„… Számomra megható anya-lánya pillanat volt ez…”

Ahogy a legtöbb nő életében így az enyémbe is bekövetkezett az egyik nagy pillanat, ugyanis a párom tavaly karácsonykor végre "beadta a derekát", s feleségül kért. Szerintem mondanom sem kell, hogy másnap azonnal elújságoltam a szüleimnek.

Édesapám hangja nagyon lelkes volt, viszont édesanyám hangján csak megnyugvást hallottam (ugyanis az úriember hat évig várattatott) . Meg is lepődtem, mikor a a nagy eseményt követő második héten felhívott édesanyám, hogy akkor megyünk január végén az esküvőkiallításra? Nagyon jól esett a lelkesedése (holott lagzira maximum 2-3 év kerülhet sor).

Tegnap el is mentünk körülnézni, csak hogy tisztában legyünk a lehetőségekkel. Nagyon sok kiállító volt a helyszínen (szervezők, helyszínek, éttermek, ruházat, dekoráció és még sorolhatnám), először nem is tudtam hova kapjam a fejemet, annyi impulzus ért párt perc lefolyása alatt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rádöbbenjek, ez nem is lesz olyan egyszerű, mit azt elképzeltem. :) nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre kell figyelni! Őszintén szólva kicsit meg is rémülten, hogy biztos ... ?

Sok barátnőmmel beszélgettem,  akik már férjhez mentek, de egyikük sem szólt arról, mégis mivel fog ez járni ... (Köszike J )

Valahányszor megállítottak minket, és érdeklődtek az esküvő helyszínéről illetve időpontjáról, mindig ugyanaz volt a válaszunk:"... még nagyon az elején vagyunk, körülbelül 2-3 év múlva lesz, csak tájékozódunk..." (az első pár alkalommal én meg sem tudtam szólalni, ezt mindig édesanyám mondta lelkesen ) .

Egy pár másodpercig döbbentség látszódott az arcukon (ajánlom, max. az esküvő előtt egy évvel menjetek ilyen rendezvényre). Ennek ellenére mindenki nagyon kedves volt, és felajánlotta, hiába van még ilyen sok idő hátra, szívesen küldenek nekem egy általános tájékoztatót a jövő hét folyamán, csak adjam meg az e-mailcímemet. Anyukám (amint ez a mondat elhangzott) már küldött is, hogy tessék menj csak :) . Nagyon belelkesedett.  Szerintem ez érthető!

Ha negyvenszer nem mondtam el a nevemet illetve az elérhetőségemet, akkor egyszer sem. Körülbelül ötször jártuk végig az egész kiállítást ( minden egyes alkalommal újabb-és újabb dolgokat fedeztünk fel, szerintem ti is többször járatok végig, ha oda kerül a sor), mire egyszer csak meghallottam a kedvenc bécsikeringő zenémet (kiderült, hogy az előadó a színpadon élőben énekelte).

Azonnal a színpadhoz siettünk, s anyukámnál eltört a mécses (mivel nosztalgikus emlékek törtek felszínre, abból az időből, amikor még a parkett mellől könnyek közepette ordította nekem "suhanj, suhanj...", miközben a bécsikeringő döntője zajlott). Számomra megható anya-lánya pillanat volt ez.

A következő áradat akkor érkezett, mikor az egyik szervezővel beszélgettünk, s hiába kell rá még sokat várni, olyan valóságossá vált, mintha már idén megtörténne.

Azóta is bújom a rendezvényen kapott magazinokat, brossurákat, amitől a párom már most a falat kaparja (mi lesz itt később ? ). Ha ti is hasonló helyzetbe kerültök ajánlom nálam legyetek diszkrétebbek... :), nehogy túlságosan megrémüljön az ifjú vőlegény.

De nem regényt akarok nektek írni, hanem gondoltam megosztom veletek ezen gondolatokat, hogy nagyjából tudjátok mégis mivel járhat egy ilyen rendezvény ( habár lehet sokan már át is éltétek), illetve miképpen reagálhatnak az édesanyák egy ilyen eseményre.  Az enyém kimondhatatlanul lelkes lett, és megható volt látni, mennyire megérintette.

amennyiben tetszett lájkolj és kövess :D